Veteránszabászat

Autómatuzsálemek a budapesti Széchenyi téren címmel kaptunk egy sajtóközleményt, ami érdekes lehet azok számára, akik kedvelik az öreg vasakat.

Igazi csemegére számíthatnak a veteránautók rajongói: immár hatodik alkalommal látogat Budapestre a Donau Masters nemzetközi veteránautós túra, melynek 90 autóból álló mezőnye 2011. július 9-én, szombaton érkezik Budapestre. Az 1976. december 31. előtt gyártott, gondosan őrzött autócsodák 16 órakor, rendőri felvezetéssel indulnak a Hungaroringről Budapest belvárosába, az alábbi útvonalon:

Budafokon található egy különleges pince, amelyben nem krumpli, nem lom, sőt nem is pezsgő található, hanem autók, de nem akármilyenek. Mondjuk lepincézni azt a hatalmas csarnokrendszert, amely főleg amerikai oldtimer vasaknak ad otthont, nem szép dolog, belátom. Bizonyára néhányan már kitalálták, hogy az Álomautó Múzeumról van szó, ahova pár nappal ezelőtt volt szerencsém bekukkantani. A tárlat lenyűgöző, az ember tényleg azt sem tudja, hová kapja a fejét, szinte minden négyzetméterre jut érdekes részlet, látványos különlegesség. Akik kevésbé rajonganak a tengeren túlról érkezett cirkálókért, azok sem maradnak hoppon, ugyanis néhány európai csemege is helyet kapott a hűvösön. Beszéljen helyettem inkább a fényképalbumom, amely közel sem öleli fel a teljes kollekciót.

Úgy döntöttem, hogy neki kezdek a „mibe kerülős” posztnak. Nem lesz egyszerű, valószínűleg itt-ott elkalandozom majd, de igyekszem szekérderék hasznos információt csokorba szedni. A feladat több szempontból sem egyszerű, ugyanis egy autó felújításánál szinte lehetetlen előre megmondani, hogy a művelet végén mekkora összeggel karcsúsodik majd a tulajdonos pénztárcája. Azért leültünk Jánossal és számolgatni kezdtünk. Képzeletben vásároltunk egy átlagosan rossz kondícióban lévő Citroen DS-t, amit kívül és belül egyaránt gyönyörű állapotba hoztunk. Az időhiányosok kedvéért elárulom, hogy - az autó vételárát nem számolva - a rekonstrukciós mutatvány nagyjából 3,7 millió forintot emésztett fel. A többiek készítsenek maguknak üdítőt és ropit, ugyanis nagy valószínűséggel a részletek kifejtése hosszúra fog nyúlni.

Az életem során rengeteg autót láttam, taperoltam, próbáltam, bütyköltem és rontottam el. Van némi fogalmam az alkatrészekről és úgy nagyjából a négykerekűek felépítéséről. Azzal is tisztában vagyok, hogy a Citroen DS megelőzte a korát, érdekes és hasznos technikai megoldásokkal nem fukarkodik. Azonban János egyik történetén elakadtam. Nem szóltam, hogy nem értem, mert nem akartam túl hülyének tűnni. Készített egyszer egy DS-t külföldre, de a lakkfekete fényezés a tulajnál tönkrement, talán a kitt szívta be a festéket, nem tudni, javítani kellett. Végül is az elemeket bepakolták egy dobozos teherautóba, visszahozták, a fényező pedig újrajátszotta a meccset a lakkfeketével. Nem volt gömbölyű a sztori számomra, de csöndben maradtam, féltem, hogy valami evidens megoldásra nem gondoltam.

Él csodás országunkban egy emberke, akit az egyszerűség kedvéért hívjunk Botondnak. Szóval Botond nem az a figura, aki percenként figyeli az autós világ minden rezdülését, életét nem hálózzák be teljesítmény és fogyasztási adatok, nem csapta meg gyermekként a benzingőz és nem gondolja, hogy nagyszerűségét egy négykerekűn keresztül kellene tudatnia a világgal. Az autóra, mint közlekedési eszközre tekint, ami elviszi A-ból B-be, nagyjából kényelmes körülmények között. A nagyzolás távol áll tőle, tehát vásárolt egy Astrát, 1,4 literes motorral, amit rendszeresen hord szervizbe és igény szerint takaríttat is. Az autó rendben szolgált, és ahogy teltek az évek Botond egyszer csak arra is rájött, hogy nem szeretne a továbbiakban az impozáns márkakereskedés fenntartásához borsos számlákon keresztül hozzájárulni, így kisebb és megbízhatónak tűnő szerviz után nézett.

Szombaton nem volt sok időm, egy rendszeres családi elfoglaltság miatt csak későn tudtam elindulni a 1/100-as versenyre, amelyet pár napja beharangoztam. Amikor a Premier Outlets körforgalmához értem, legnagyobb bánatomra a meseszép z Datsunok épp kereket oldottak. No nem baj, majd jövőre megpróbálok korábban érkezni.

Sajnos egy ideje már nem készült új, nagyobb lélegzetvételű anyag a blogra, de a háttérmunka azért nem állt le. Rotyog az üst alatt a tűz, a mágus időnként - eget verő vérnyomással ugyan -, de mindig kifőz valamit.

A poénos reklámokat gondolom sokan szeretik, mindig jut hely nekik a blog keretein belül.

A következő (április 15-17.) hétvége nagy durranásnak számít a veterán járművekért rajongók számára, hiszen akkor rendezik meg az V. Oldtimer Expót a Vasúttörténeti Parkban. Akinek esetleg messze lenne a kiállítás helyszíne, mondjuk Buda vonzáskörzetében lakik és nem szeretne vagy nincs ideje nagyon sokat autózni, annak sem kell lemondania az oldtimer autók látványáról, ugyanis a szombati napon szépszámú tömörülésük várható a Premier Outlets Centernél, Budaörs és Biatorbágy között.

A csúnya történet még tavaly nyáron kezdődött, amikor apám szólt, hogy hallgassam már meg a Peugeot-ja hátuljánál a hangosabb egércincogáshoz hasonló nyikorgást. Lökdöstem kicsit függőlegesen az autó hátulját és valóban, kicsit vicces hanghatást kaptam viszonzásul. Összenéztünk ősömmel és arra a megállapításra jutottunk, hogy had nyiszogjon, alig hallani, nem zavar senkit. Természetesen súlyos ezrekben mérhető hibát követtünk el, de ezt akkor még nem is sejtettük. Teltek, múltak a hónapok, majd a tél végével megint szólt apám, hogy nézzek már rá a 206 SW hátuljára, mert borzasztóan kopog rossz úton. Nem értettem, hogyan jutottunk el ilyen hirtelen a nyikorgástól a durva kopogáshoz. Kutakodtam egy sort az emlékeim között és lehetséges, hogy felmenőm a tél folyamán beszámolt már koppanós hanghatásról, de erre nem esküdnék meg. Ráadásul elsőre nem gondoltam, hogy a két jelenségnek köze lehet egymáshoz. Buta fejjel azt feltételeztem, hogy kiment egy szilentblokk.

Szegény Mercedes valószínűleg már nagyon számkivetettnek érezte magát, ugyanis hónapok óta „félredobva” ácsingózott a sarokban. Persze ezt nem szabad szó szerint érteni, mert akkora bálna, hogy a fél műhelyt elfoglalja, kerülgetése miatt János lábába úgy szaladnak a pluszkilométerek, mint egy korlátlan benzinkártyával ellátott, céges Passatba. A tétlenkedés oka, hogy a tulajdonos csak lassan csepegteti a szükséges alkatrészeket és még mindig nem érkezett meg az összes. Ettől függetlenül János és Attila megélezték a fejszét és belevágták abba a bizonyos nagy fába, amely jelen esetben csillagot hord az orrán.

Jánosról tudni kell, hogy roppant béketűrő ember. Amikor egy nagyobb összeggel átverik, amikor más ékeskedik az ő tollával, amikor elcseni műhelyéből a különleges alkatrészeket a barátnak hitt emberke és amikor csúnyán keresztbe tesznek neki üzletileg, akkor is inkább csak magában, külső szemlélő számára alig láthatóan dühöng. Káromkodni még nem hallottam, maximum egy „fene egye meg” csúszott ki a száján még akkor is, amikor egy frissen hegesztett alkatrész túl forrónak bizonyult és kénytelen volt eldobni. Hozzáteszem, hogy szerintem azbesztből van a keze vagy a NASA fejlesztett neki egy láthatatlan, a meleget elnyelő kesztyűt, tehát amikor az ominózus alkatrészt eldobta, az olyan forró lehetett, hogy az én tenyerem nemes egyszerűséggel átégette volna. Egy szónak is száz a vége, János nem szitkozódik, nem szentségel, nem kiabál és szinte minden körülmény között megőrzi a hidegvérét. Azonban csak szinte, mert a héten volt alkalmam látni, hogy mit tesz az idegeivel egy DS.

Megtudtam, hogy szombaton műhelygyakorlat lesz 104-es Peugeot-ból. Gondoltam ott a helyem, bár a kibicet senki sem szereti, de majd próbálok keveset beleokoskodni, döntöttem magamban. A könnyed szombat délutáni szerelés története azonban jóval korábbra nyúlik vissza. János barátja Attila rajong az öreg Peugeot géperejű járművekért, ezért amikor a meglévő kettő mellé felkínáltak eladásra neki egy harmadikat, nem sokat teketóriázott. A vételárat le sem merem írni, a tranzakciót talán szerencsésebb inkább ajándékozásnak hívni, annyira csekély összegért cserélt gazdát az 1978-as oroszlán.

A fővárostól nem túl messze található egy műhely, ahol nagyon sok érdekes dolog történik szinte minden nap. Öreg autók kapnak második esélyt vagy gyógyulnak kórságukból. Szerencsémre nemrégiben nekem is sikerült belecsöppennem ebbe a világba, ahol - kár lenne tagadnom - jól érzem magam.