Túl vagyok rajta, megtörtént. Évekig tartó keresgélés után megvásároltam életem első oldtimer autóját, amely most már a garázsban várja a teljes megújulást. Nem volt egyszerű történet, de végre a szerencse mellém szegődött és tulajdonképpen Misi, az eladó sem fektetett túl nagy energiát az értékesítésbe, így kaparinthattam meg a kincset.
A csillagászati árakon hirdetett veteránokat soha sem néztem, mindig olyanok között keresgéltem, amelyekkel foglalkozni kell. Ennek az egyik prózai oka a szűkös büdzsé. Szintén a korlátozott anyagi lehetőségeim miatt fogadtam el a tényt, hogy a „komolyabb” autók elérhetetlenek a számomra még akkor is, ha mondjuk egy félbe maradt felújítás főszereplőjét szerzem meg magamnak – természetesen, mint ilyenkor szokás- kosárban. Egyre inkább figyeltem az olcsóbb, kis veteránokat, főleg a nagy példányszámban gyártottakat. Aztán egyik nap megjelent a használtautón egy szakad Renault 4-es, elég szűkszavú hirdetése, amelyre felkaptam a fejem. Az állapota még képről sem volt túl meggyőző, de az nem zavart, hiszen Jánostól megtanultam, hogy egy teljesen felújítandó autónál mindegy a kinézet. A R4-es különböző változatait és az évek során elvégzett változtatásokat sem ismertem behatóan, de a fényképekről látható volt, hogy nem a műanyag korszak gyermekét hirdetik, hanem egy sokat látott, koros példányt. Ráadásul a leírás szerint volt hozzá egy tartalék autó, illetve új alkatrészek is. Az első telefonbeszélgetés során Misi próbálta felhívni a figyelmemet arra, hogy az autón rengeteg munka van, de nem tudott elijeszteni. A testközeli szemrevételezés azonban sokat csúszott, mert Jánossal akartam menni autónézőbe, de valahogy nem tudtuk összehozni, hogy mindenkinek jó legyen, végül egyedül indultam a nagy találkozásra.
A kiskocsi fent pihent a magasban két szál gerendán egy műhelyben, így legalább láthattam az alját. A tipikus problémás pontokon valószínűleg lesz dolog, de bevallom, hogy rosszabbra számítottam. Misi még ekkor is próbált riogatni, most visszagondolva, lehet, hogy tényleg nem akart ezt az autót eladni. Minden esetre megmutatta az alkatrészbázisként funkcionáló másik majdnem komplett, ellenben porrá rohadt 4-est, illetve kiderült, hogy elég sok új alkatrészt beszerzett már a kicsikéhez, mert tényleg komolyan gondolta a felújítást. Elmesélte az autó történetét, ami külön megér majd egy posztot és nem sokkal később az is kiderült, hogy az autó 1970-es, azaz öregebb a hirdetettnél, ami még inkább a vételre ösztönzött. Ezek után jött a tanakodás, elsőként Jánossal a képek alapján, majd a családdal az anyagiak kapcsán, majd a döntés, miszerint megveszem. Telefonon megalkudtunk, de másnap azonban pénzügyi gondok ütötték fel a fejüket, így lefújtam az egészet. Persze ekkorra már a fél netet feltúrtam Renault 4-esekkel kapcsolatban, kezdtem pár dologban egyre tisztábban látni és természetesen óhatatlanul megkedveltem az egyszerű gépezetet. Minden nap rápillantottam a hirdetésre, miközben dolgoztam az anyagiak előteremtésén, de a rendszer egyszer csak azt mutatta, hogy nincs már kisautó. Csalódottságomat nehezen tudtam volna leplezni, kifejezetten rosszkedvűen töltöttem pár napot, még az új hirdetésekre sem kattintottam. Cirka két hét után összejött a korábban kialkudott vételár és próba szerencse alapon rácsörögtem Misire, hogy tényleg elengedte-e az R4-es kezét. A szerencse (tudják, a bátraké) mellém szegődött, mert az autó még megvolt, majdhogynem engem várt. Innentől kezdve nem volt visszaút, lezavartuk gyorsan az üzleti részt, hogy az új szerzeményt a lehető leggyorsabban a garázsomba tudhassam. A terv a következő: az autó teljes felújítása, lehetőleg a saját két kezemmel. Bár még sosem csináltam ilyet és képzettségem sincs hozzá, lelkesedés akad bőséggel, illetve szerencsére probléma esetén közel a segítség.
