Él csodás országunkban egy emberke, akit az egyszerűség kedvéért hívjunk Botondnak. Szóval Botond nem az a figura, aki percenként figyeli az autós világ minden rezdülését, életét nem hálózzák be teljesítmény és fogyasztási adatok, nem csapta meg gyermekként a benzingőz és nem gondolja, hogy nagyszerűségét egy négykerekűn keresztül kellene tudatnia a világgal. Az autóra, mint közlekedési eszközre tekint, ami elviszi A-ból B-be, nagyjából kényelmes körülmények között. A nagyzolás távol áll tőle, tehát vásárolt egy Astrát, 1,4 literes motorral, amit rendszeresen hord szervizbe és igény szerint takaríttat is. Az autó rendben szolgált, és ahogy teltek az évek Botond egyszer csak arra is rájött, hogy nem szeretne a továbbiakban az impozáns márkakereskedés fenntartásához borsos számlákon keresztül hozzájárulni, így kisebb és megbízhatónak tűnő szerviz után nézett.
Rendben is mentek a dolgok, amikor beütött a baj, egy autóstárs személyében, aki a csúszós úton egy gondolattal elnézte a féktávot. Az Astra ötödik ajtaja behorpad. A sérülés nem volt nagy, nagyjából csak tenyérnyi és a festék sem pattant le, nem volt csupasz lemezfelület. Botond éppen ezért nem sietett a megcsináltatásával, kivárta a szervizperiódus végét, majd amikor betért az időszakos karbantartásra a szervizébe, megkérdezte a szakiktól, mennyibe fájna orvosolni az esztétikai problémát. Erre a szerelők közölték, hogy óóóóó, a lakatosnak a kérdéses sérülést legalább két napig kalapálná és nagyjából 35 000 forintos lakatolási költséggel kell kalkulálni. Botond közel sem mozgott otthonosan a javítómesterek világában, de azt tisztán érezte, hogy a földtől kicsit elrugaszkodott adatokkal bombázták hallójáratait. Ebből következően nem kérte a javítást, inkább szétnézett ismerősei között és végül Jánosnál kötött ki.
A pátyi lakatosmester nagyságrendekkel gyorsabban és negyedakkora költség mellett javította meg Botond Astráját. Megfigyelőként akkor sikerült bekapcsolódnom a munkafolyamatba, amikor János éppen végzett az ajtó szétszerelésével. Amikor már semmi sem volt útban, elbattyogott a satupadhoz, majd alóla előhalászott egy olyan vasat, ami ha ki lenne hegyezve, simán elmenne kelléknek a Fűrész 7-ben. A hajlított fém egyik felét beillesztette a horpadás hátuljához, majd erős kalapácsütésekkel visszaterelte a lemezt az eredeti helyére. Kis kalapáccsal és vasszappannak kinéző (biztosan van rendes neve, de elfelejtettem megkérdezni) tárggyal megegyengette a felületet, keresve a gyári ívet. A két munkafázist váltogatta néhányszor, majd előkapta a drótkorongot és leszedte a festéket a kérdéses helyen. Sajnos a legvégső simításokig nem maradhattam, de a fényezett végeredménnyel Botond maximálisan elégedett volt.
